Vadőr születésnapja 2023

A Bácsalmási Hunyadi János Gimnázium Mese- és novellaíró pályázatán a 10-12. évfolyamosok közül az első helyet Borbás Ákos érte el Egy közönséges vonatút című írásával.

Egy közönséges vonatút

Köszönet Kosztolányinak az ihletért és a MÁV-nak a közreműködésért

„Ordított a szél” a zuhogó eső pedig géppuskatűzként verte a kabátomat. De én kihúzom magam, és szememet kihívóan az égre emelem. Nyitott kabátomat dühödten cibálja a metsző szél, miközben érzem, ahogy arcomon legörögnek az esőcseppek, hogy aztán az ingem feligya őket. Táskám pehelysúly csupán a vállamon, hisz tudom, komoly tervekre vagyok hivatott.

Akárcsak az állomás évszázados büszke tölgye hetykén dacol az elemekkel, én sem hajlok meg senki vagy semmi előtt. Miközben figyelem a szél és a fák karjainak csatáját, az esőfüggönyön keresztül át sejlik két közeledő sárgás fénypont, motorzaj tölti meg a levegőt. A lábam előtt fékező kerekek fülsüketítő csikorgással csúsznak tovább a sín vasán szikraesővel terítve be cipőm. Ahogyan a vonat oldala kihasadt tályogként felnyílik, tömegnyi embert okád ki magából. Az embertenger hullámain keresztültolakodva megcsap a kabinok melege, megragadom az ajtón a kapaszkodót és felrántom magam a fedélzetre. Lehuppanok az ablak mellé és megkönnyebbülten sóhajtva nyugtázom magamban, már minden „sínen” van. Mellettünk fák, árkok, mezők, falvak suhannak el, és folynak össze homogén masszává, ahogy lecsukódik a szemem.

– Csattanás, hangzavar, téboly, rádiórecsegés – értetlenül pislogok körbe, az emberek sugdolóznak. Valaki vonat elé ugrott, terjedt a hír pestisként, utasról utasra, majd kabinról kabinra.

Hogy lehet valaki ilyen figyelmetlen embertársaival szemben – dünnyögte egy férfihang mögöttem.

Nem sokkal a karamból után egy kalauz sapkáját szorongatva levezényelt engem és a tömeget biztosítva minket, hogy a pótlóbusz azonnal érkezik. Kinyújtóztam, megragadtam a táskám, majd leugrottam a sárba, hogy kövessem az elégedetlen emberfolyó nyomát az állomás felé. Az állomás előtt tobzódó tömeg és jómagam legnagyobb csalódottságára a busznak se híre se hamva nem volt. A párás levegőben terjengett a keserű cigarettafüst, harag és az emberszag. Komor arcok, ökölbeszorított kezek és fogcsikorgatás kerített be a szélrózsa minden irányából. Akik csoportosan utaztak, most saját körük felé fordultak, és együtt fontolgatják, mitevők legyenek, esetleg viccekkel igyekeznek elviselhetőbbé tenni e kényelmetlen helyzetüket. Az én kevésbé víg társaságomat mindössze az egyre nehezedő táskám, illetve a reszketés alkotja. Az egész tömeg lesújtva, reményvesztetten ácsorog miközben egyesek a vasúti alkalmazottak, az áldozat vagy a kormány ellen hergelik társaikat. Megint mások igyekeznek meggyőzni a többieket, hogy forduljanak vissza, és menjenek másik járattal, reménykedve, hogy így több hely marad számukra buszon. Ahogyan az ég kezd kitisztulni és az eső már csak szemerkél a busz is befut az utca ellentétes oldalára. A tömeg azonnal két részre szakad: egyesek kételkednek, így tétováznak, mások azonnal megindulnak a másik oldalra a biztos helyek reményében. Én az első csoporthoz tartozom, és mire feleszmélek, már úgy fogják körbe a buszt, mint hiénák a prédájukat. Igyekszem közelebb vergődni, de mindhiába, kétségbeesetten bámulom, ahogy fogynak az ülőhelyek. Végül kitisztul előttem az út, és fellépve remegő kézzel nyújtom jegyemet a sofőr felé, de ő csak megrázza a fejét, majd int: – Tele vagyunk! Megfordul velem a világ, ahogy a fent ülők gúnyos röhögése keveredik a kinti esővel és keserűséggel. Lesújtva, ólomlábakkal lépek le a lépcsőről, majd kísérem el szememmel a távolba vesző a gyors utam reményét. A busz távoztával a harag hullámai újra a magasba szöknek akár a hurrikánt megelőző, városokat földdel egyenlővé tevő cunami. Már hallani lehet a sóhajokat, az átkozódó félmondatokat. Miközben figyeltem ezt a fortyogó hullámzó embermasszát, a hátamat elfogja egy tompa fájdalom, és úrrá lesz rajtam a fáradtság. Érzem, súlyos terhem alatt kétrét görnyedek, és ahogyan a kezemet lilára festi a hideg est.

Amint befordul a következő járat, a torkokból valami gurgulázó állati üvöltés tör elő, és egy emberként rohanja le a buszt eme tudattalan húsmassza. Tekintettem az ajtóra szegezem, és a szívemet megacélozom: nincs idő késlekedni, csak előre törni. A tétovázókat a tömeg félrelöki és eltiporja. Miközben átbotladozom a gáncsoló lábak indáin, nyilalló fájdalom önt el, ahogyan egy könyék a bordaim közé csapódik, de én újult erővel török előre tovább. Civilizáltságukat levetkőzve farkasokként tépik egymást, viszont már tudom én is eggyé váltam közöttük: szívem a torkomban dobog és arcomra rideg vicsor fagy. Csak menni menni. Centiről centire furakszom előre a kezek, lábak és fogak rengetegén, miközben minden oldalról ütések záporoznak rám. Félrelökve az útban lévőket, és ököllel egyengetve az utamat végül elérem az ajtót. Zihálva és véresen, de már lépcsőkön találom magam, majd lassan a helyemre kúszom. Ledobva a súlyos csomagom gúnyosan mosolygok alá az acsarkodó emberfalkára. Büszkeség tölt el, felkerültem, megcsináltam közel a cél! Az orromból aláfolyik a forró vér, hogy aztán pirosra fesse az ingemet. Fájdalom tölti el minden porcikám, ahogyan elhelyezkedem és összedörgölöm elgémberedett kezeimet.

Megreccsen a rádió: – Tisztelt utasok, a vágányok megtisztultak, a vonat újra üzemképes, kérem fáradjanak vissza kabinjaikba. Úgy érzem magam, minta egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le. Érzések nélkül, üresen battyogok le utolsóként, magam után húzva táskámat.

Lépcsőről lépcsőre felkapaszkodva bemászok az első kabinba. Kitekintve a sötét ablakon a szemem egy tölgy kicsavart tetemének körvonalára siklik a szemem. Ohh, te balga, inkább hajlottál volna – gondolom magamban.

Ahogy a vonat megindul és a tölgy látványa a semmibe veszik, tekintettem az egyik ülésen hagyott félig nyitva hagyott burgonyasziromzacskóra esik. Először még tétovázom, de végül az éhség felülkerekedik rajtam, és miután körbetekintve nem lelem gazdáját, félve kiveszek egy szirmot. A szirom ujjam nyomán fényes olajréteget hagyva, úgy omlik el a számban, mint maga az öröm. Ölembe veszem a zacskót, és egyre gyorsabban falatozni kezdem eme a sós mannát. Boldogság tölt el, és felcsillan a Remény, hogy utam végül csak értelmet nyert.

„Küzdöttem és győztem”.

A Bácsalmási Hunyadi János Gimnázium Mese- és novellaíró pályázatán a 7-9. évfolyamosok közül az első helyet Északi Enikő érte el A vadőr születésnapja című írásával.

A vadőr születésnapja

Mar 07, 2023

írta és illusztrálta: Északi Enikő VII. B.

Ma volt édesapám 40. születésnapja. Ahogy minden évben, idén is kimentem a vadőrállomáshoz. Már azelőtt odahelyezték őt, mielőtt megszülettem volna. Szinte az egész életét ott töltötte, ezért anya gyakran vitt ki hozzá, azonban a legnagyobb buli mindig a születésnapja volt. Régebben papírfecnikből és tobozokból több liter ragasztóval készítettem neki ajándékot, de amióta megtanított a fafaragásra, állatfigurákat, és különböző szobrocskákat készítek neki. Idén egy szarvast faragtam ki, és csak háromszor vágtam meg magamat, ami már magában is hatalmas eredmény nekem. Anya persze mindig zsörtölődik azon, hogy az ujjaim fogják bánni ezt a hobbit, de hát ez az anyák dolga.

Mindössze 8 éves voltam, amikor apa megmutatta, hogyan kell egy darab fából medvét, sünt vagy éppen rókát faragni. Egész életében imádott ilyen kis állatfigurákat és szobrokat gyártani, már egy egész gyűjtemény sorakozik vadőrállomáson.

Minden évben várom ezt a napot, mert késő estig ott lehetek a kunyhóban, szóval ilyenkor összepakolok egy halom holmit, aminek persze a felére sincs szükségem, de ha valamelyiket nem tenném be, biztosan arra lenne szükségem. Eltettem az ajándékát, a kedvenc bicskámat, egy MP3 lejátszót, elemlámpát, iránytűt, vizet, egy darab kötelet, néhány tartalék elemet, iránytűt (bár csukott szemmel is odatalálnék) és persze kullancsriasztót, mivel az erdőben bárhol felbukkanhatnak azok a kis paraziták. Biztos, ami biztos! Még bedobtam az ételhordókat, amibe anya betette apám kedvenceit: paprikás csirkét és somlói galuskát. Elbúcsúztam anyától, és útra keltem.

Az állomásra vezető út helyett egy titkos ösvényen haladtam, amit akkor használok amikor egyedül szeretném élvezni az erdő nyugalmát. Még apa mutatta nekem ezt a csendes kis csapást, ami távol esik a túrázók gyakran nyüzsgő útvonalaitól. Azt mondta, nyugodtan járjak azon, ha úgy érzem, hogy egy kicsit egyedül akarok maradni.

Hosszú út állt még előttem, de nem bántam, mert mindig elvarázsol az erdő szépsége, a hulló levelek esőjében, az apró zajok és neszek, amint a patak nem messze csörgedezik és a lábam alatt a száradó avar ropog. Éjszakába nyúlóan el tudnék időzni azon az ösvényen. Az járt a fejemben, hogy bár megállíthatnám az időt, bár ott maradhatnék örökre. Már régen eldöntöttem, hogy amikor felnővök, én is vadőr leszek, mint apa. Tőle örököltem a természet iránti szeretetemet, és azt hiszem, a hajam színét is.

Amikor megérkeztem a tisztáshoz, ahonnan már látni lehet az állomást, megálltam, hogy leüljek egy korhadt farönkre. Bedugtam a fülesem, és a zene mellett nekiláttam faragni valamit. Ez mindig megnyugtat. Ilyenkor visszagondolok a múltra, az emlékekre, az élményekre, amiket együtt éltünk át. Néha még abba is belegondolok, hogy milyen lesz az, ha nekem is lesznek gyermekeim. Én is megmutatnám nekik a titkos ösvényeket, az erdő rejtett részeit, megtanítanám őket faragni és igyekeznék csodás élményeket szerezni nekik. Lehet, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzak? Nem tudom. Egy darabig még elücsörögtem ott, de aztán folytattam az utam, hiszen ideje volt felköszönteni apát.

A kabinhoz érve eltakarítottam a fenyőágakat, amiket a legutóbbi vihar hordott az ajtó elé, és lesöprögettem az ablakpárkányról a gallyakat. Bent csend és sötétség volt. Kipakoltam az ételhordókat, aztán elővettem egy terítéket a szekrényből, hogy illendően megterítsek az ünnepi vacsorához. Persze a csirke már rég kihűlt, és az galuska is átázott a vaníliás öntettől, de ennek semmi jelentősége nem volt. A szarvast kitettem az ablakba, az elmúlt évek születésnapi ajándékai mellé, melyek ott sorokaztok, porosan, éppen úgy, ahogy hagytam őket. Ezután visszamentem az asztalhoz, elmondtam az asztali áldást, és boldog születésnapot kívántam apának, közben pedig arra gondoltam, hogy mindent odaadnék, ha ő is ott lenne velem.

A cikk a https://www.bacsalmasihirek.hu/blog oldalról származik.

Vadőr születésnapja 2023

Elérhetőségeink